A Design Hét kapcsán az ételekhez fűződő emlékeinkről és egy különös kiállításról mesélt Szabó Eszter Ágnes képzőművész-kurátor. Eat arttal foglalkozó posztunk második részében a nyilvános, happening-szerű étkezésről és a hazai eat art művészetről lesz szó.
Az evés, mint interaktív művészet
A 20. századtól kezdve már az ételek nyilvános elkészítése és eseményszerű elfogyasztásuk is a művészeti diskurzus része, meséli Szabó Eszter Ágnes. Pont száz éve az olasz Futuristák kiáltványban fogalmazták meg a XX. századi művészettel kapcsolatos elvárásaikat, és ebben külön fejezetben jelent meg a futurista konyha. Éttermet működtettek, vacsorákat adtak, amikre különc, artisztikus menüket állítottak össze, de a hétköznapi életben is szerették volna korszerűsíteni az étkezési szokásokat. Például le akarták szoktatni az olaszokat a tésztáról és helyette a rizst ajánlották. Úgy gondolták, hogy a tészta elnehezíti az olaszokat fizikailag és szellemileg is.
Daniel Spoerri, forrás: foodcrypt.com
Egy másik példa Daniel Spoerri képzőművész, aki 1968-ban nyitotta meg Spoerri nevű éttermét Düsseldorfban. Itt is megjelent az emlékezés, amikor baráti vacsorák, vagy bulik maradékait rögzítette az asztallaphoz és képként akasztotta fel a falra.
„Az említett alkotók nem szakácsok, hanem képzőművészek, akik az ételek elkészítésének, tálalásának és elfogyasztásának nem pusztán az esztétikáját tartják szem előtt, nem a szakács szakmai tökéletességre törekszenek, hanem a művészeti diskurzusban mélyen gyökerező konceptuális műveket és eseményeket hoznak létre” – mondja a képzőművész.
Egyedi étkészletek kontra IKEA
És ha már a művészetnél tarunk, felmerül a kérdés, hogy 2016-ban, amikor sokan az IKEA-ból választunk konyhai eszközöket, hogyan tudnak közönséget találni az eat art művészek.
„Magyarországon elképesztően jó terítéktervezők vannak, köztük azok is, akiket a Design héten láthatott a közönség. Szilágyi Csilla egy-egy üvegedényére, vagy Boldizsár Zsuzsa porcelánjaira gondolok, de Lublóy Zoltán, Lantos Judit vagy Konda Brigitta is világszínvonalú terítékeket terveznek úgy, hogy az el is érhető a magyar közönség számára. Persze ehhez el kell menni a design vásárokra, mint ahogy a művészethez el kell menni galériába, vagy múzeumba, de az IKEÁ-ba is el kell menni nézegetni, vásárolni” – mondja Szabó Eszter Ágnes.
Szilágyi Csilla: Pitypangos tál (csillaszilagyi.com)
„Az IKEA az a minőség, amire a magyar társadalom nagy része azt mondja, hogy megengedheti magának. A magyar tervezők munkájáról nem gondolja ugyanezt, pedig egy egészen más minőséget jelent.
Kis szériás tárgyakról van szó, és lehet, hogy ha meglátunk egyet, ami megtetszik, már csak hasonlót kapunk, mert nincs két egyforma. Meg kell szoknunk, hogy olyan készletünk van, amiben minden tárgy egy egyéniség és máshogy áll neki a zöldség, vagy a hús.”
A képzőművész-kurátor szerint az emberek többsége nem él lelki közösségben a tárgyaival, pedig a magyar tervezők szerethető tárgyakat készítenek, amiért aggódhatunk, nehogy eltörjön, mert csak ez az egy van belőle. De ez közelebb is áll a klasszikus tárgyhasználathoz, amikor vigyázunk a dolgainkra, javíttatjuk, stb.
Yoko Ono Illy-kollekciója. Forrás: cfileonline.org
Erre a japánoknak van egy szép szokásuk: amikor eltörik egy porcelán arannyal ragasztatják meg, hogy látszódjon a törés, ezáltal még értékesebb a tárgy, mert annyira fontos volt a tulajdonosnak, hogy megragasztatta. Yoko Ono tervezett egy ilyen készletet az Illy-nek, ahol történelmi tragédiákat jelképeznek a törött csészék, de egy másik kiállításán kifejezetten törött porcelánokkal dolgozott. Egy asztalt telerakott porcelándarabokkal és a látogatók ragasztgathatták össze őket, ahogy gondolták.
A Makifood Főzőiskola és Maki Stevenson japán séf által mentorált 100fok gasztro blog szerzői gasztronómiai szakemberek, konyhaművészek, gasztro bloggerek, szerkesztők, újságírók, cukrászok és séfek. És most megmutatják, hogy főzni gyerekjáték!